2016. november 21., hétfő

Szülinaaaap!

Villaiiins, szülinaposak vagyuuuuunk!!!
Pontosan egy éve nyitotta meg a kapuit ez a történet, akkor még rémes(nek sem nevezhető) design-nal. Nos, ebben Papp Fruzsinak tartozom hálával, hogy segített a blognak megfelelő köntösbe bújni. Köszönöm szépen <3
Akkor még azt sem tudtam, mi fán terem a trailer, és most négy is van. De ebből csak hármat említenék meg, lévén egyet én csináltam :"D A fő-fő zsenialitás pedig drága Zsazsim munkája, nagyon-nagyon szeretlek, ugye tudod? :3
Aztán itt vannak a kritikák, Nevra, Peetagey és a többiek, Zsazsi apró észrevételei - ugye, blogspot? Az a betűméret még mindig nem megy -, amikkel segítettétek a történetet.
És természetesen Ti, ddrága Olvasóim... Bár csendeskék vagytok, néha hallattok magatokról, és tudom, hogy itt vagytok, gyertek egy virtuális ölelésre! Köszönöm, hogy olvastátok Floyd és Lu történetét, és arra kérlek titeket, tartsatok még velem három utolsó kalandra a közeljövőben.

Most pedig...


... koccintsunk!
Éljen sokáig a Célkeresztben ^~^

Végül pedig itt lenne az a bizonyos "extrrrranemtommi", ahol hat percig nézhetitek a hülye fejem meg a röhejes FX-eket, ahogy megválaszolom a kérdéseket. Van benne néhány magyarázat, pár közérdekű közlemény, mindenesetre remélem, tetszeni fog Nektek!
Fúú. Na lássuk.

Második felvonás

Még egyszer haaatalmas köszönet Nektek, vigyázzatok magatokra, és gondoljatok ma Lu-ra és Floydra! Még 23 óra 20 percig Szülinap van... Igen, kicsit sokáig vagyok fent. Na nembaaj.
Azt hiszem, minden mást elmondtam a videóban, szóval csak megszórlak titeket konfettivel, yeeey! *×*×*

Pussz: Babu

*×+**×+!++×*×+*++×* 
^ ez most itt konfetti ^

2016. november 19., szombat

Epilógus

Well, helló, Villains...
Ezennel hivatalosan is utazásunk végéhez értünk. A prológus emlékére ugyanolyan hosszú lett, viszont - remélem - annál érzelemdúsabb. Én nem is tudom elhinni, hogy már itt vagyunk... Ezen fogok sírni egész héten.
De! Még lesz három novella, ez tartja bennem a lelket, hogy nem kell végleg elbúcsúzni Floydtól és Lu-tól. És persze tőletek sem.
Inkább befogom, úgysem tudok semmi értelmeset írni. Jó olvasást - még utoljára :)
Puszi: Babu

Halálos csend ült a repülő utasain, Cupid hangtalanul szipogott a leghátsó ülésen. Lyla és John egymást bámulták komoran, a pilóta pedig inkább meg sem kérdezte, miért vannak kettővel kevesebben.
Lyla Diggle kezéért nyúlt, a férfi megszorította a nő remegő ujjait.
 - Nem tudtál volna segíteni - súgta, Lyla gyorsan letörölt egy könnycseppet.
 - Ők is emberek voltak. Az a lány... Lullaby... Öt év múlva akár szabad is lehetett volna.
 - Te is tudod, Lyla, hogy Waller nem engedte volna el.
Michaels keserű arccal elfordult.
 - Valamit nagyon elrontottunk.

 - Vááá! - ordított fel Harley, és meglendítette az ütőjét. Cupid elhajolt a csapás elől, és kirúgta a nő alól a lábát. Megfeszítette az íjat, de nem volt ideje kimondani a végszót, Harley csípőből fellőkte magát, az íj kirepült Carrie kezéből. Egy bukfenccel utána vetette magát, de Harley elkapta a kapucniját, és torkához szorította az ütőt.
 - Megvagy! - csicseregte, és levetette magát a matracra.
 - De jó kedved van - fintorgott Carrie.
 - Neked mi... Oh. - Harley-nak leesett, mit rejt a vörös hajú nő szomorú szeme. - De te mióta... Szóval mikor vetettél szemet Deadshot-ra?
Carrie felhúzta a lábát és átkarolta.
 - Nem tudom... De megmentette az életem, és olyan hősies volt...
Harley felvont szemöldökkel bámult rá. Tudta, hogy a nőnek van egy furcsa betegsége, amióta a barátja meghalt, de hogy minden jöttmentbe beleszeret, aki segít neki... De inkább nem szólalt meg, csak megértőn bólogatott.
 - Fürge nekem is hiányozni fog. Badass egy csaj volt. - Harley törökülésben hintáztatta magát előre-hátra.
Carrie bólintott.
 - X Osztag, sorakozó! - dörrent Waller hangja, a két nő szó nélkül pattant fel, és sietett az ajtóhoz. Beálltak Tigris, Boomeráng és Joker mellé, az igazgatónő elégedetten bólintott.
 - Ma hosszabb küldetésbe kezdünk - fogott bele a beszédbe. Kezét összelulcsolta a háta mögött. - Miss Pease naplója alapján felkutatjuk a bérgyilkosszervezetet, és eltöröljük a Föld színéről.
 - Jihíí, jó kis bunyó lesz! - nevetett Harley, majd nyelvet nyújtott, mikor Waller villámló tekintettel elhallgattatta.
 - A feladat komolyságot és teljes odafigyelést igényel, ki kell használnunk az esélyt a megfékezésükre.
Waller szigorú arccal pillantott végig az Osztagon.
 - Miss Pease halála ne legyen hiábavaló.
Egy óra múlva Waller egyedül maradt a bázis irányírótermében, a számítógépek fénye megvilágította komor arcát. A nő egy kattintással átállította Lullaby Peace aktájában a státuszt "halott"-ra, és áthelyezte Schrapnel és Deadshot mellé. Egy pillanatig meredten bámulta a három halott fényképét, majd sóhajtott. Lezárta a gépet, és felkapcsolva az olvasólámpát kezébe vette a vékony, bőrkötéses könyvet.
 - Mit rejtegetsz, FLYS? - motyogta, és fellapozta a naplót.

Starling City fényei felgyulladtak, felülről úgy tűnhetett, mintha ezer meg ezer szentjánosbogár szállt volna a házak tetejére. A fekete furgon leparkolt a Verdant előtt, Diggle sóhajtva fordult Lyla felé.
 - Köszi a fuvart. Később jövök - nyomott csókot a nő szájára. Táskáját vállára véve ballagott le az alagsorba, beütve a titkos kódot a zárba.
Belépve az úgynevezett "Íjász Barlangba" levágta a táskáját az első asztalra, és átballagott a másik szobába.
 - Helló - pillantott fel Oliver az asztaltól, Diggle meglepetten fordult felé.
 - Ilyen későn is itt vagy?
 - Mindig - bólintott az Íjász. - Hogy ment a küldetés?
 - Pocsékul - morogta Diggle, és nekidőlt az asztalnak. - Cray halott, a kórház felrobbant...
 - Szép - hümmögött Oliver. - De te jól vagy?
 - Az önbecsülésemet kivéve igen - mosolyodott el halványan a katona. - Két emberünk is meghalt.
Oliver arca elkomorodott.
 - Kik?
 - Egy fiatal nő... És Deadshot.
Diggle hallgatott.
 - Őt is Fürgének hívták.
 - Lawtont? - értetlenkedett az Íjász.
 - Nem, Lullaby Pease-t. Egy bérgyilkosszervezettől került hozzánk, szökésben volt.
Oliver türelmesen várta, hogy barátja kibeszélje magát.
 - Próbáltam segíteni neki, hogy az ARGUS-tól is szabadulni tudjon, hogy mindketten - Lawton és ő is - el tudjanak szökni, de...
 - Várj, hogy érted, hogy mindketten? - kapta fel a fejét Oliver.
 - Ismerte valahonnan Deadshotot - Diggle alaposan átgondolta a szavait -, és azt hiszem, szerette is. De nem tudtam megmenteni őket - szorította össze a száját.
Oliver felállt, és kutakodni kezdett egy ládában.
 - Nem a te hibád - nyugtatta meg a katonát. - Te mindent megtettél. - Előhúzott egy üveg italt, és két kis pohárba töltött maguknak.
 - Kösz, erre most szükségem lesz - fogadta el hálásan Diggle.
 - Prochnost - emelte meg a poharát Oliver, John követte.
 - Lawtonra.
 - Fürgére.

2016. november 5., szombat

2. Évad 11. Fejezet

Hello, Villains!
Nos, abban a reményben rakom ezt ma ki, hogy nem fognak csomagolt bombák érkezni a lakcímemre. Fúh. Nem mondok semmit.
A következő rész már az epilógus lesz, és még mindig nem tudom elhinni, hogy mindjárt vége...
Aztán nyugtassatok meg, hogy itt vagytok még.
Lényeg a lényeg, mindennek ellenére extra hosszú fejezetet kaptok, és most mindennél, de mindennél jobban kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Még nincs itt az ideje a búcsúzkodásnak, de azért: Köszönöm, hogy itt vagytok, olvassátok a blogot, szeretlek titeket <3
Üdv: Babu


A cellám sarkai még mindig ugyanolyanok voltak, pedig már legalább ezredszerre csuktam be és nyitottam ki a szemem, várva, hogy valami történjen. Kezem ökölbe szorítva feküdt mellettem, ahogy mozdulatlanul meredtem órák óta ugyanarra a pontra.



Nem akartam tenni semmit. Nem akartam gondolkodni, gyilkolni, hinni, elbukni, érezni...
... létezni.
Teljesen kiborultam.
Nemcsak lelki, fizikai értelemben is. Egyszerűen kimerültem, elfogyott minden energiám.
Hogy tehette?
Bíztam benne, elhittem neki mindent, amit mondott, feladtam érte a biztonságot, és annyira nem képes, hogy megbecsülje!
Hangos kiáltással ütöttem a falba, gazdagodva egy szép horzsolással, de ezzel levezettem egy jó adag feszültséget. Ismét kifejezéstelen arccal bámultam előre, csak a mellkasom hullámzása árulta el a bennem rejlő dühöt.
Halk léptek koppantak a csendben, megdermedve hegyeztem a fülem.
Akárki is az, erre tart.
Nesztelen léptekkel osontam az ajtóhoz, a falhoz simulva kémleltem ki az ablakon. Waller közeledett két őr kíséretében. Magamban dörzsöltem tenyerem. Épp jókor jönnek, amúgy is nagy kedvem lenne megverni valakit - ha másért nem, hát Waller halálos ítéletéért. Egy utolsó öröm az életben.
Hátrébb húzódtam, bizsergő tenyérrel várva Wallert és a kutyáit. Nem kellett csalódnom, hamarosan megcsikordult a kulcs a zárban, én pedig dühösen vetettem magam előre. Csont roppant, az elsőként belépő férfi ájultan rogyott a földre. A következőt idő hiányában csak gyomron rúgtam, majd oldalra perdültem, mikor el akart kapni.
- Miss Pease! - csattant Waller hangja, mikor ismét támadásba lendültem. - Hagyja abba ezt az oktalan őrjöngést!
Rávicsorogtam, ahogy megéreztem a nyakam körül az őr izmos alkarját.
- Mi a jó fenét képzelt? - lépett közelebb Waller, szinte sziszegve a szavakat. Az őr hátrafeszítette a fejem, amint megérezte, hogy a nő felé vetődnék. Közben a kiütött őr feltápászkodott és itthagyott minket, ez apró elégedettséggel töltött el. Menjen csak, nyalogassa a sebeit.
- Feladatom van az osztag számára - közölte Waller úgy, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna.
Ismét csak vicsorogtam.
- Nem megyek azzal a féreggel sehova.
Waller hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Félreérti a helyzetet, Fürge.
- Mit értek félre? Mit lehet a nyílt áruláson félreérteni?! - kiáltottam felháborodottan, Waller szemén látszott, hogy pillanatok kérdése és lehullik az álarca: elneveti magát. Rajtam! A korábbi düh ismét visszatért, azt hittem, felrobbanok. Csak bámultam a nő önelégült, mindent tudó képébe és azt kívántam, álljon ő itt helyettem. Élje át, szenvedje el ugyanazt, amit én, és meglátjuk, mekkora önbizalma lesz akkor! - Képes volt a mocsok...
Ebben a pillanatban az őr elengedett, az arcomban pedig egy nagy adag jeges víz landolt. A korábban kiütött őr lecsapta mellém a vödröt, én pedig döbbenten, lefagyva álltam, mindenemről csöpögött a víz, de csak tátogni tudtam. Az erő egy pillanat alatt kiszaladt a lábamból, a harag elpárolgott, helyette tömény csalódás töltötte meg a szívem. Kétségbeesett pillantást vetettem Wallerre, képtelen voltam megszólalni, arcomon könnyek peregtek, a sírás egyetlen jeleként.
Waller pedig csak bólintott.
- Most, hogy lenyugodott, szeretném elismételni: feladatot kap.
Szerettem volna az arcába vágni, hogy leszarom, de képtelen voltam akár egy szót is kinyögni.
- Hozzák - intett a nő az őröknek.

Miután megkaptam a FLYS-tól elhozott egyenruhám a két őr a tanácsterembe vezetett. Currie, Spartan, Michaels ügynök és... Nos, igen, Floyd álldogáltak az asztal mellett, Wallerre és rám várva. Floyd kérdőn rám pillantott, mire elfordítottam a fejem, és kitépve magam az őrök keze közül kerestem egy helyet, ahol nem kell folyton a plafont bámulnom, hogy ne lássam.
Waller megköszörülte a torkát.
- Úgy vélem, mindenkinek jobb lesz, ha gyorsan túlesünk ezen. Mr. Diggle, magára és Michaelsre bízom a csapat vezetését Kasniába. Nemrég adtak át egy kórházat, amit a szenátor saját pénzén építtetett az országnak. Viszont a szenátort túszul ejtették az épületben - a megnyitón résztvevőkkel együtt. A kémek szerint nincs közük a korábbi akciókhoz, bár én azt javasolnám, legyenek óvatosak.
- Miért kell beleavatkozni? Nem a mi hatáskörünk - kötekedett Floyd.
- Azért Lawton, mert Cray szenátor amerikai állampolgár, ha háború törne ki a túszejtők és Kasnia között, az minket is érintene - magyarázta meg Waller
Floyd értetlenül pislogott.
- Úgy hívják, politika, Lawton - forgatta a szemét Waller. - Térjünk a lényegre. Maguk bemennek, kihozzák Cray szenátort és kereket oldanak olyan gyorsan, ahogy csak lehet, érthető?
- Igenis, asszonyom - bólintott Michaels, a csapat tagjai követték a példáját.

A helikopter egy zökkenéssel felemelkedett, én pedig a nyitott ajtón keresztül bámultam a távolodó épületkolosszust. Az ARGUS legnagyobb része a föld alatt volt, de a napenergia-termelő központok, a fel- és leszálló pályák, raktárbejáratok így is sok helyet foglaltak el. Most először láttam felülről a központot, de amilyen alaposan csak tudtam, igyekeztem megfigyelni. Éreztem, ez a küldetés más lesz. Történni fog valami, én pedig készen állok, hogy kihasználjam a lehetőséget a szökésre. Még nem tudtam mi, de éreztem a csontjaimban, hogy valami meg fog változni.

- Lawton, Pease, derítsék fel az utat - adta ki az utasítást Michaels. - Mockingbird, itt Harbinger, leszállás sikeres - jelentett Wallernek. - Az akció végéig rádiócsend!
- Tiszta - fordultam vissza, miután végigjártam az út fákkal szegélyezett jobb oldalát. Kellemes kora őszi idő volt, pont sétához való. Carrie épp Harbingert faggatta az esküvőjéről - mint kiderült, Diggle-lel épp onnan jönnek. Egyszerre sajnáltam és irigyeltem őket, egyrészt mert nekik megadatott a boldogság, másrészt... Úgysem fog sokáig tartani.
Aztán ahogy csendben sétáltunk a kórház felé a beszélgetés kezdett érdekes fordulatot venni.
- No, és te találkozgatsz valakivel mostanában, Cupid? - fordult a nő felé Diggle.
- Persze, hogy! - mosolygott Carrie titokzatosan. - Az Íjásszal!
- Wow - füttyentettem elismerően. A hobbi összehozza az embereket.
- Aztán összeházasodunk - gondolkodott tovább hangosan Cupid -, és gyönyörű, erős kisbabáink fognak születni!
- Hehe, és ő tud erről? - csipkelődött Floyd, Carrie "ne akard tudni a részleteket" pillantást vetett rá. - Mindennek ellenére - folytatta Floyd - én nem javaslom, hogy folytasd. Szerelem, gyerekek, család... Ez mind csak akadály az olyan embereknek, mint mi vagyunk.
Igen, Floyd? Azt hiszed?
Már épp pofonra emeltem volna a kezem, mikor Spartan nyugtatólag a vállamra tette a kezét. Halkan fújtam egyet, és biccentettem neki.
- Jobbá tesznek minket! - érvelt Michaels, miközben előhúzott a táskájából egy lapos számítógépet. - Célt adnak, amiért harcolhatunk.
- A szerelem csak egy golyó a fejedbe - ismételte magát Floyd faarccal -, és ha bármi mást gondolsz, olyan őrült vagy, mint ő - biccentett Carrie felé.
- Hé! - méltatlankodott a nő, láthatóan Floyd nagyon megbántotta, de az csak egy "Ez van, szivem" tekintetet küldött felé vigasztalásul.
Michaels úgy döntött, véget vet az erkölcsi vitának, és megnyitotta a kórház műholdas térképét.
- Nézzétek, ezen a szinten vannak a foglyok. 
- Nem is kevesen - pillantott a képre Diggle. - Jól őrzik a területet. Hogyan hozzuk ki őket?
- A parancs csak Cray-ről szólt - szögezte le Harbinger vonakodva.
- És mi lesz a civilekkel? - méltatlankodott Spartan.
- Ők nem amerikai állampolgárok - mentegetőzött Michaels, de láttam rajta, hogy nem a saját véleményét hangoztatja.
- Ezek a te szavaid vagy Walleré? - Diggle-t láthatóan megdöbbentette Michaels hozzáállása... amit valamilyen szinten meg is értettem.
- Ne veszekedjünk, Johnny - szomorodott el Michaels. - Ez a nászutunk!
Azt hiszem, egy kicsit megsajnáltam őket.
- Érti már, mire gondolok, John? - fordult önelégülten Floyd Spartan felé, de a szurkálódásban egyenlő partnerre talált.
- Én nem te vagyok, Lawton - vágott vissza Diggle, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
Ezután csendben baktattunk tovább, én unalmamban az előttem ténfergő Carrie vörös loknijait kezdtem el számolgatni. Tizenhétnél tartottam, mikor Diggle felemelt keze megállította a csapatot.
Megérkeztünk a tetthelyhez.
- Oké - fordult velünk szembe Harbinger. - Lawton, maga biztosítja a hátsó ajtót!
- Vettem - bólintott Floyd.
- Carrie és Fürge, maguk velem jönnek, behatolunk az épületbe. - Michaels ismét elővette a műholdfelvételt. - Ebben a szobában találkozunk hátul, ez az X pont. Y-nál vannak a túszok, visszafele pedig ugyanazt az útvonalat használva jutunk vissza a helikopterhez. Érthető?
Bólintottunk.

Meglapultunk a bokrok között, mindenki a kezében szorongatta fegyverét, ahogy vártuk Floyd jelét. A feszült csendben csak a levelek zizegése hallatszott, a város zaja eloszlott a levegőben, már az autók zúgását sem lehetett hallani. Előttünk húsz méterre állt az épület, a sarkon túl az ajtó előtt két őr várakozott.
- Bejárat tiszta - szólt Floyd a rádióban, mire Harbinger előre lépett.
- Szép munka, Deadshot. Találkozunk az X pontnál.
Egymás után araszolva kerültük meg az épületet, és feltűnésmentesen eltűntünk a színről. Michaels ügynök céltudatosan vezetett minket előre, míg Floyd is csatlakozott hozzánk.
Megráztam a fejem.
Ne figyelj Floydra!
Inkább megigazítottam a szíjakat a combomon, leellenőriztem a kabátomba rejtett sokkolót, csak hogy ne legyen időm nézelődni.
Harbinger suttogóra fogta a hangját.
- Egy emelettel feljebb vannak a túszok. Berontunk, annyi embert teszünk harcképtelenné, amennyi csak szükséges, és indulás vissza!
Macskaléptekkel rohantam fel a lépcsőn Floyd nyomában - ezúttal sem véve tudomást értetlen pillantásairól, majd megtorpantunk egy ajtó előtt.
Diggle háromig számolt, majd berúgta az ajtót.
Szinte azonnal tüzet nyitottak ránk, így egy fedezék mögé ugorva vártam a fejleményeket. A tűzharc nem az én terepem, hagytam hogy Floyd és Carrie intézzék a helyzetet. 
A túszok a szoba közepén kucorogtak, élükön a szürke öltönyös Cray-jel, körülöttük fegyveres férfiakkal.
Amint elült a fegyverropogás én is a színre léptem, először segítettem Spartannak leverni egy katonát, majd a szenátor mellett állót ütöttem ki a kardom markolatával.

- Magáért jöttünk, uram, sietnünk kell! - hajolt le Cray-ért Michaels, akinek arcán meglepettséggel vegyes értetlenség suhant át.

Felállt, de hátrafordult a többi túszhoz:
- Maradjanak nyugton, minden rendben lesz!
Diggle és Michaels védelmezőn a szenátor két oldalára álltak, mi pedig Carrie-vel és Floyddal előre indultunk.
- Mindent megmagyarázunk, ha a gépen leszünk - nyugtatta meg Harbinger a szenátort, aki erre megtorpant.
- Mi? Nem, nem! Ez így nem jó! Mondtam, hogy ne küldjenek senkit! Ez volt az egésznek a lényege!
- Küldeni? - bukott ki belőlem az értetlen kérdés, a többiek arcán is hasonló zavartságot láttam.
Cray pillanatok alatt rántott pisztolyt, és egyenesen ránk szegezte.
- Nem kellett volna idejönniük.
Amilyen gyors volt a szenátor, olyan gyors volt Carrie is. Megcélozta a férfit és kis híján el is találta, a robbanófejes nyíl a falba csapódott.
- Futás, gyerünk! - kiáltott Michaels, de én lefagyva álltam, ahogy Carrie épp Cray pisztolyának kereszttüzében áll. A szenátor meghúzta a ravaszt, de Floyd épp időben vetődött a nő elé. Abban a pillanatban nem tudom pontosan, mit éreztem, de szívesen lettem volna Cupid helyében.
- Mozgás, mozgás! Gyerünk! - sürgetett minket Spartan, mire végre mindannyian összeszedtük magunkat. Egészen az X pontig rohantunk, Diggle bereteszelte az ajtót.
- Mi a franc van itt? - szitkozódott Floyd.
- Maga megsebesült! - döbbent le Diggle,  ahogy meglátta a Lawton vállán terjedő vérfoltot.
- Átment rajtam a golyó, nem fogok meghalni.
Milyen kár - motyogtam magamban, de legbelül tudtam, hogy nem gondolom komolyan. Az ablakhoz sétáltam, a kórház előtt üresen tátongott az utca.
Ez a Cray mindent jól elrendezett - gondoltam keserűen. Hátam a falnak vetve figyeltem a két ügynök sürgölődését Floyd lehámozta magáról a pólóját. Diggle elszörnyedve pillantott a vérben úszó vállára.
- Mockingbird, itt Harbinger a delta frekvencián... - hadart a rádióba Michaels, gondolom Wallert akarta tájékoztatni, hogy a dolgok nem épp úgy alakultak, ahogy kellett volna.
Diggle Floyd vállát kötözte be, mikor Cupid sietett oda mellé, és legnagyobb döbbenetemre megsimította az arcát.
- Kicsim, nagyon fáj? - Szerelmes pillantással fürkészte Floyd arcát. - Olyan bátor voltál!
Keserű szájízzel fordultam el, legszívesebben a nő hátába mélyesztettem volna a késem. Azután jobban belegondoltam. Most utálom Floydot, nem? Ő maga pedig nyíltan ki is mondta a véleményét rólam és a szerelemről, akkor miért akarom kisajátítani?
- Tévedtem - morogta Floyd, ahogy cseppet sem elragadtatva pillantott Cupidra. - Mégis meg akarok halni.
Hát tedd az - gondoltam ismét cinikusan, és nyeltem egyet.
Nem jó ez így, egy küldetésen nem lehetek vele elfoglalva...
- Mockingbird, jelentkezzen! Francba! - mérgelődött Michaels. - Zavarják a vonalat...
Ekkor mindannyiunk fülében megreccsent a rádió.
- Harbinger, itt Cray szenátor!
Az osztag döbbenten pillantott egymásra.
- Tudja, most egy kicsit összezavartak - folytatta Cray.
Michaels értetlenül fakadt ki.
- De hát ez vörös kód volt, egy terrorista támadás...
Cray szinte nevetett rajtunk.
- Ami azt illeti, ezek itt nem terroristák, csak bérencek. Nekem dolgoznak.
- Miért tenné ezt? - húzta az időt Harbinger a kérdezősködéssel, eközben Diggle elkészült Floyd kötésével, és fegyverrel a kezükben álltak Michaels ügynök mellé.
- Mert szeretem az országom! Az országom pedig szereti a hősöket - magyarázta Cray olyan hangnemben, mintha ovisokhoz beszélne.
Csendes megfigyelőként vártam a fejleményeket.
- Szóval ez az egész csak színjáték? - szólt bele a beszélgetésbe Dig indulatosan. - Hogy elnök legyen?
- Na végre, látják az összképet - sóhajtott Cray a rádióba. - Itt mindenki szabadon távozhatott volna, ez volt a lényeg. De maguk sajnos - hangjába cseppnyi gúny vegyült - szemtanúkat csináltak belőlük.
Diggle keze ökölbe szorult, Michaels komoran meredt maga elé.
- Meg fogom ölni, maga rohadék! - szitkozódott Diggle.
- Nem hinném - ábrándította ki a szenátor. - De ha mellém állnak...
Hegyezni kezdtem a fülem, hátha értelmes ajánlatot tud tenni.
- ..., akkor hősként fogok emlékezni magukra, miután elnök lettem.
Vagy mégsem.

Egy asztalon ülve lógáztam a lábam, várva, hogy a két ügynök kitaláljon valamit. Szerencsétlenségemre most nem volt itt Harley - mármint Harley King -, hogy kiötöljön valami ravasz tervet, így az ARGUS-osokra voltam utalva. Elég kényelmetlen helyzet volt. Carrie és Floyd eltűntek valahova, talán biztosítani az X pontot, nem tudom, nem is érdekelt.
Michaels hitetlenkedve kiáltott fel.
- Jaj, ne!
- Mi történt? - siettem oda hozzájuk, a nő fancsali képpel meredt a műholdas térképre.
- Bombákat raknak az épületbe - morgott Diggle.
- Anyám, miket ki nem találnak - simítottam végig a hajamon. - Nem kellene meglépni?
Harbinger megrázta a fejét.
- Bár a parancsunk Cray megmentését kéri, a helyzet automatikusan megköveteli az elfogását - magyarázta. - Menjen, őrködjön Cupidékkal - rázott le. Biztosan gondolkodnia kell. - A folyosón vannak.
Engedelmesen ott hagytam őket, bár őszintén, inkább találok ki ötven hadműveleti termet, mint hogy egy levegőt szívjak Vele. De nincs mit tenni, a parancs az parancs.
- Ó, hát csatlakozol? - üdvözölt Floyd kissé lelkesebben az értékeltnél. Carrie nem volt sehol, így csak az ajtó mellett a falnak dőltem, magam mellé támasztva a kardom. Makacsul bámultam előre, hátha ezzel elkerülhetem a beszélgetést.
- Nem vagy valami beszédes ma - próbálkozott Lawton.
Összeszorítottam a szám, szemem végigvezettem a parketta résein.
- Lu, nem tudom, mi a baj, de ha...
- Nem akarok beszélgetni - szakítottam félbe. - Szóval vagy elmész, vagy csend lesz.
- Oh.
Csodák csodája, Floyd befogta. Egy ideig némán várakoztunk, aztán én halkan elosontam a folyosó végéig, majd onnan vissza. Egy lélek sem járt a közelben. Visszafele akaratlanul is Floydra esett a pillantásom - úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin.
- Lu, én azt hiszem...
Megelőzve újabb kísérletét hirtelen fordultam felé.
- Rendben, ha te nem tudsz kussolni, majd elmegyek én - durrogtam, és visszaindultam Diggle-ékhez. A parancskövetésnek is megvannak a határai. Megdöbbentett a saját viselkedésem, korábban ilyen apróság miatt a világért nem szegtem volna meg az utasítást, de most egyszerűen képtelen voltam ott megmaradni.
Floyd felpattant és utánam eredt.
- Hé, Fürge...
Spartan keserű hangja ütötte meg a fülünk, mire mindketten megtorpantunk.
- Lawtonnak igaza volt.
Floyd diadalittas mosollyal lépett el mellettem, el is feledkezve vitánkról. Jellemző.
- Megismételnéd ezt, kérlek? Bocs, nem igazán hallottalak tisztán az előbb - emelte vigyorogva a füléhez a kezét.
Eközben Cupid bukkant fel a hátam mögött.
- Miről maradtam le? - fordult felém.
- Cray bombákat hozatott az épületbe - vázoltam a lényeget.
- A szenátor fel akarja robbantani a kórházat - lombozta le Lawton lelkesedését Diggle.
Komor hallgatás nehezedett az osztagra.
- Mi lenne, ha lelépnénk? - vetettem fel. - A szenátoron nincs mit megmenteni, hát robbantsa fel magát.
Michaels ügynök idegesen kopogtatta a körmét a tableten.
- De a túszok...
- Érdekes, eddig nem érdekelték a túszok - vágtam vissza.
- Ez már nem a parancsokról szól - tromfolt le Harbinger. - A jelenlegi helyzetet nekünk kell átértékelni, és a lehető legjobb döntést hozni.
- Ha most itt hagyjuk őket - folytatta Spartan - egész életünkben kísérteni fog a tettünk súlya.
- Jó - tette karba a kezét Carrie. -, akkor mit tegyünk? Nem fogjuk túlélni.
- De igen, túl fogjuk - erősködött Floyd, és egy pillanatra magához ragadta a figyelmem. - Kiszabadítjuk a túszokat, és Te, Diggle és az új feleséged hazajuttok a kislányotokhoz.
Megdöbbentem. Mióta érdekli Floydot Spartan és a családja sorsa? Egyáltalán mióta érdekli jobban, mint én?
- Amit én most tennék veled... - búgta sokat mondón Carrie, én pedig ökölbe szorított kézzel sarkon fordultam.
- Akkor csináljuk.

- Kezeket fel! - kiáltott Spartan, ahogy ismét berontottunk a szenátor termébe. Öreg hibának tartottam, hogy nem kerestek más helyet. Kardom markolatával halántékon vágtam egy katonát majd a másikkal gyomron szúrtam, de ezután kénytelen voltam lebukni a lövedékek elől. A túszok még mindig megkötözve kuporogtak a földön.
- Adják meg magukat! - parancsolta Cray. Válaszul Spartan kilőtt a fedezéke mögül, leterítve egy újabb katonát.
- Azt mondtam, leállni! - jött ki végleg a sodrából Cray, és meglóbált előttünk egy kapcsolót. - Különben felrobbantom az épületet!
- Csak blöfföl - próbálkozott Michaels. - Akkor maga is felrobban!
Cray vállat vont.
- Bár az örökségem miatt akartam elnök lenni, a hősi halál legalább olyan elismerő, szóval beérem azzal is. - Felállt, és végigmérte a fedezékek mögött lapuló osztagot. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam a dobozok mögött kuporogva, miközben Cray ugyanúgy látott minket. - Az Öngyilkos Osztag - hümmögött. - Meg kell mondjam, hűek a nevükhöz. Beséltálni ide csak úgy, négyen mindenki ellen...
Döbbenten meredt ránk.
- Várjunk.
Ugrásra készen megfeszültem, megforgatva a kardot a kezemben, hogy jobb fogás essen rajta.
- Öten voltak!
A felismerés és döbbenet váltakozott a szenátor arcán, és abban a pillanatban lövés dördült. Lawton az épület szomszédos szárnyáról támadott.
A túszok kiáltoztak, Cray kezéből kilőtték a kapcsolót.
- Szép volt, Deadshot! - szólt a rádióba Spartan, majd belevetette magát a harcba. Ismét a sűrűjében voltunk, Floyd külső segítségével legyőztük leküzdöttük a maradék katonát, és elkezdtük kifelé terelni a foglyokat.
- Mozgás, mozgás, mozgás! Gyorsan! - pattogott Spartan, Michaelssel két oldalról óvták a menekülőket. Mi Carrie-vel hátvédként rohantunk mögöttük.
- Vigyázz! - kiáltottam, ahogy mozgást észleltem a szemem sarkában. Épp időben vágtam hátra a kardommal, orron találva egy katonát. Cupid belé eresztett egy nyilat.
- Kösz! - biccentett, majd bekapcsolta a rádióját. - Floyd, picim, te hogy jutsz ki?
Igyekeztem visszanyelni egy epés megjegyzést.
- Én sehogy - érkezett Floyd válasza, mi pedig kis híján beleütköztünk a hirtelen megtorpanó Spartanba.
- Mit beszél, Lawton? Nem ez volt a terv! Azt mondta...
- Igen, hazudtam - vágott közbe Floyd.
- Megérdemli - morogtam, Diggle meglepetten fordult felém.
- Fürge, árulja el nekem - Kikapcsolta a rádiót, ami nem kerülte el a figyelmem. -, miért pikkel Lawtonra?
- Azt hiszem, ez nem a legalkalmasabb pillanat... - kezdtem el tiltakozni, de Spartan folytatta.
- Nem fogom hagyni, hogy a kiszabott feladatokat a makacs sértődése tönkre tegye, szóval most beszéljen. Fél percet kap.
Sóhajtottam.
- A múltkori fegyvergyakorlatnál pofátlanul elárult, hogy magának szerezzen szabadságot, pedig előtte pont dűlőre jutottunk kettőnkkel. Hiába próbáltam beszélni vele, az eredmény mindig egy kábító lövedék volt a vállamban.
Kardomat a lábfejemre támasztva bámultam Spartanra kifejezéstelen arccal.
- Elárult. Mehetünk végre?
- Miss Pease... Lawton nem magának szerezte a mínusz letöltendőt.
- Hogy érti? - ráncoltam a szemöldököm. Kezdtem belezavarodni.
- Kettejüknek - bökte ki Spartan, majd sarkon fordulva rohanni kezdett kifelé. - És ne feledje - pillantott vissza rám -, fontos meghozni a helyes döntést.
Döbbenten, leforrázva álltam a folyosó közepén, míg az utolsó túsz is elrohant mellettem.



Hogy mi van? Nem, az nem lehet. Ennyire nem lehetek szánalmasan hülye.
Megpördülve rohanni kezdtem. Most azonnal meg kell találnom! Spartan elengedett, ebben biztos voltam, az utolsó mondatával egyértelműen jelezte, hogy mellettem áll, falaz nekünk, ám ezt abban a pillanatban nem is fogtam fel teljesen. Csak rohantam, kanyart kanyar után hagyva magam mögött, mígnem elértem a keresett épületszárnyba.
- Egy perc a robbanásig! - hallottam a fülemben Harbinger kiáltását. Már nyúltam volna a rádióhoz, mikor észbe kaptam, hogy a többiek is kapcsolódva vannak, így ezen keresztül nem szólhatok Floydnak. Inkább lekaptam a fülemről és egy gyors mozdulattal rátapostam.
Lövések dördültek, újra és újra egymás után, én pedig kapkodó lélegzettel szedtem a lépcsőfokokat.
Meg kell találnom!
Muszáj...

Kirúgtam a tetőre vezető ajtót, majd tovább rohantam, keresve Lawtont.
- Floyd! - sikoltottam, a ki nem mondott szavak már fojtogattak belülről. - Floooyd!
Megtorpantam.
- Lu... Tűnj innen! - kiáltott Lawton, ahogy meglátott. A tető szélén állt, kezében az elmaradhatatlan puskával.
- Nem! - makacsoltam meg magam. - Ezúttal nem kell megvédened...
Lent elhalt a fegyverropogás.
- Bocsánat, Floyd! - folytattam. - Sajnálom, hogy bunkó voltam, hogy azt hittem... azt hittem, képes lennél elárulni. Én...
Floyd négy lépéssel átszelte a közöttünk lévő távolságot, és fegyverét elhajítva magához rántott.
- Én is sajnálom - suttogta.
Lentről sikoltás hallatszott, Floyd tekintetén átsuhant a felismerés.
- Ne... - bukott ki a száján. Tekintetünk összekapcsolódott, egymásba kulcsolt kezünk minden érzést elmondott. Floyd nem akart elveszíteni, abban a pár századmásodpercben mindent megértettem.
Floyd hirtelen mozdulattal átölelt, ajkát az enyémre tapasztotta.



Újabb ordítás, körülölelt a robbanás, kitörve a tetőn, magával ragadva a tüzes, forró levegőben, lángnyelvekkel és szikrákkal öntve el minket...
...aztán mindennek vége lett.

2016. október 22., szombat

2. Évad 10. Rész

Hello, Villains!
A múlt heti videós bejelentés után meg is hoztam a tizedik részt - bár két órával kicsúsztam a határidőből. Viszont az új Arrow résztől annyira padlóra kerültem "Visszahoztuk Deadshotot, jó? Ja, nem, vicceltünk." Hát nem volt vicces, CW.
Viszont ez azt jelenti, hogy a következő rész után már az epilógus következik, szóval nagyon szalad a visszaszámlálás! Fú, nem is tudom, mi lesz az epilógus után. Olyan hihetetlennek tűnik...
Mindegy is, majd minden szépen kiderül.
Addig is kellenes olvasást kívánok a részhez, remélem, tetszeni fog :3
Pussz: Babu


A házak kitakarták a felkelő Nap fényét, így a hűvös árnyakban osontam Harley rejtekhelye felé. Kardomat magam előtt tartva, minden neszre figyelve behajtottam egy ajtót, és faltól falig araszolva megcéloztam az emeletet. Mindent szürke por fedett, és bár a kitört ablakokon át szabadon járt a levegő, mégis állott szag terjengett idebent. Vakolatlan téglafalak vettek körül, látszott, hogy nem lakóhelynek, hanem harctérnek építették. Az előtér közepén széles lépcsősor vezetett felfele. Óvatosan kipróbáltam az első lépcsőfokot, hogy nem nyikordul-e meg alattam, mikor kattanás ütötte meg a fülem. Reflexből elhajoltam, mögöttem golyó csapódott a falba.

Floyd, az anyádat már.
Fedezékbe húzódtam, és kikapcsoltam a rádióm.
- Floyd - szóltam fennhangon, leeresztve a kardom. Nem válaszolt.
Sóhajtva léptem elő az oszlop mögül, szóra nyitva a szám, de egy golyó ismét hajszálra a csípőmtől suhant el.
- Állj már le, hallod? - kiáltottam, ismét meglapulva az oszlop mögött.
- Nem lehet, ez a feladat - válaszolt Floyd, hangja valahonnan magasabbról érkezett. Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. Eddig is tudtam, hogy komolyan veszi a munkáját, de őszintén elszomorított, hogy nálam is előrébb helyezte. Képes volt rám lőni!
Az orrom alatt morogva elraktam a kardom, és négykézlábra ereszkedtem. Kezembe vettem egy kisebb törmelék darabot, és jobbra behajítottam egy kupac mögé, majd abban a pillanatban átvetettem magam a lépcső alá, onnan pedig a másik falhoz szaladtam, kikerülve ezzel Deadshot feltételezett látóköréből.

Megkeresem, lekeverek a szép kis arcára egy atyait, aztán ráveszem, hogy segítsen - tervezgettem magamban, majd körülnéztem. A térkép szerint van itt valahol egy lift, ahogy mindegyik házban, szóval ha megkeresem, nem kell lépcsőznöm. Nesztelen léptekkel kerültem meg a lépcsőt, és mögötte meg is találtam a liftet... Vagyis az aknát, ahol lennie kellett volna.

Vágtam egy fintort, majd elraktam a kardom. Egy pillanatig mérlegeltem, majd a combomon lévő szíjról lecsatoltam egy kisebb tőrt. Nyelét a fogam közé szorítva léptem a függőleges aknához, és az ajtó szélébe kapaszkodva felpillantottam. Körülbelül tíz métert kellett felfele másznom, de ezúttal szerencsém volt: a karbantartók lépcsőjét nem spórolták ki a házból.
Megálltam a járat szélén, kezem előre nyújtottam.
Sosem féltem a magasságtól.
Előre dőltem, lábam elszakadt a talajtól, és egy pillanatig éreztem a gravitációt, ahogy húz lefele... Aztán a kezem rákulcsoltam a hideg fémrúdra, lábamat megvetettem egy másik fokon.
Az akna első kijáratához érve megálltam, és hallgatóztam. Floydnak biztosan feltűnt, hogy felszívódtam, jobb lesz óvatosnak lenni.
Mikor meggyőződtem róla, hogy nem várnak kiismerhetetlen bérgyilkosok az emeleten, feltornásztam magam az ajtóba, és felállva leporoltam a nadrágom. Kézbe fogtam a tőrt, és elindultam felderíteni Floyd rejtekhelyét.
Hol bujkálsz, Lawton?
Még mindig mérges voltam Floydra azért, amit tett, de alig vártam, hogy kicsikarjak belőle egy bocsánatkérést. Az emlékektől összeszoruló gyomorral pillantottam ki egy oszlop mögül, a terem közepén leláthattam a földszintre. Lawton nem volt sehol.
Megfordultam, és elindultam az épület másik felébe, amerről Floyd lőhetett rám. Lassan lépkedtem, a lebukás esélye minden megtett méterrel nőtt.
A FLYS edzései alatt is szerettem ezt a részt, az egyik legjobb voltam a hangtalan felfedezésben - talán az apró termetem miatt. Rengeteg helyzetet kitanultunk: fa, beton, homok, még aprókavicson is megtanultunk járni. Volt, hogy hosszú gerendákon kellett átszaladni, miközben azok öklömnyi kövekkel teleszórt alapon feküdtek. Nehéz volt, de megérte megtanulni, ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg.
Az egyik oszlop mellett térdelve valóban megláttam Floydot. Az objektíven át kémlelte az előteret, szája mozgásán látszott, ahogy magában szitkozódik.
Most legyél ügyes, Lullaby.
Meglapultam a kettővel tőle lévő oszlop mögött, szorosabban markoltam meg az apró kést, majd egy fordulattal átléptem a következő betontömbhöz, hátam épphogy nem súrolta. Még egy ilyen apró zaj is felhívhatja rám a figyelmét. Megismételtem a műveletet, fülemet megütötte Floyd mély, suttogó hangja.
- Luu, gyere már előő...
Mély levegőt vettem, és egy újabb fordulattal mögé léptem, megmarkolva a ruhája gallérját.
- Itt vagyok! - szóltam fennhangon, Floyd hátracsapott a fegyverével.
- Na ne már! - kiáltott fel hitetlenkedve. - Hogy a fenébe...
- Túl jó vagyok - mosolyogtam rá, majd a nyakának szegeztem a kést. - Rakd le a puskát és állj fel! - utasítottam, mire Floyd megeresztett egy félmosolyt.
- Máris.
- Nos - tettem csípőre fél kezem, mikor megállt velem szemben. - Magyarázatot kérek.
Floyd vállai elernyedtek, szeme megvillant.
- Na? - sürgettem, mire összeszorította a száját. - Emlékszel erre a pengére? - forgattam meg előtte a tőrt. - Jobb lesz, ha beszélsz, nem akarom még egyszer rajtad használni - fenyegettem meg kelletlenül.
- Nem lehet - pillantott lefele, mire csalódottan engedtem lejjebb a kezem. A kés immár nem a mellkasára, hanem hasára meredt.


- Miért? - kérdeztem, hangom akaratlanul is megremegett. Mi a fene van itt? Az előző küldetésen annyira... másként viselkedett. Éreztette velem, hogy fontos vagyok neki, hogy viszont szeret. Nem...Elhitette velem. Mit is képzeltem? A hősszerelmes bérgyilkos, ugyan!
Erővel kellett uralnom arcizmaimat, hogy a szám ne görbüljön feltűnően lefele. - Vedd úgy ezt a kérdést, hogy a te kis - fél kézzel macskakörmöt rajzoltam a levegőbe - bizalomjátékod része! Ha? Erre őszintén kell válaszolnod, megígérted. - Ez volt az utolsó reményem.
- Fürge, kérlek, értsd meg... - kezdett bele, de én csalódott kiáltással vetettem előre magam. Épphogy csak el tudott ugrani a pengém útjából, nyekkenve ütköztem a korlátnak, letekintve a mélybe. Azonnal megfordultam, de elkéstem, Floyd felkapta a puskát és egyenesen rám célzott vele.

Kattant a ravasz, én pedig vártam a lövést. Ám ehelyett csak apró csípést éreztem a vállamban, csodálkozva pillantottam az apró tüskére. Altató? Nem értettem.

Hirtelen megszédültem, meg kellett kapaszkodnom a korlátban. Floyd elhajította a fegyvert és hozzám ugrott, átkarolva a vállam kísért a falhoz, majd leültetett. Időről időre köd ereszkedett a szememre, ahogy próbáltam kivenni arcát, a jobb szemén világító célzókészüléket.

- Meg kell értened, Fürge... - Hangja mind távolabbról szólt, ahogy egyre nehezülő szemhéjammal pislogva meredtem rá. -, amit most teszek. Meg fogod.
Ajkait éreztem a számon, már tiltakozni sem volt erőm, ahogy végigsimított az arcomon. Félig leeresztett pillákkal figyeltem, ahogy távozik, minden erőmre szükség volt, hogy felemeljem a kezem, és kirántsam a kis tüskét a vállamból. Aztán a karom lehanyatlott, lehunytam a szemem, és azonnal magába szippantott a sötétség tompa, feneketlen kábulata.


Mikor magamhoz tértem, azonnal kipattant a szemem. A más alkalmakkor produkált hosszú ébredezés helyett rögtön tudtam, hol vagyok. Megdörzsöltem a szemem, majd nagy nehezen felálltam. A falnak támaszkodva vártam, hogy elmúljon a szédülés.

Fenébe! - gondoltam, és beleöklöztem a falba, figyelmen kívül hagyva a kézfejembe hasító fájdalmat. - Nem nem, nem! Nem léphetett meg!

Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. Először is megkeresem Harley-t, mostanra talán ő is magához tért, és együtt tehetünk valamit. Kissé még ingatag léptekkel kerestem a nőt, szobáról szobára haladva.
Nem aludhattam egy-két óránál többet, a Nap épphogy közelített az ég magasa felé. Pont betűzött az ablakokon, így hosszabb időbe telt kivennem, van-e valami vagy valaki a szobákban.

Épp kifordultam az egyikből, mikor erőtlen kiáltás ütötte meg a fülem.

- Fürge... Itt vagyok!
Azonnal megfordultam, hogy jobban átkutassam a szobát. Harley pont az ablak előtt feküdt, halántékát masszírozva.
- Végre megvagy - sóhajtottam. - Gyere, sietnünk kell.
- Csak egy pillanat - kérte a nő, és gyors mozdulattal kibontotta majd újra összefogta a haját két szoros copfba. - Így már jobb - pillantott rám mosolyogva, ahogy megigazította a ruháját és felállt.
- Rendben vagy? - pillantottam rá.
- Tökéletesen! - mosolygott továbbra is Harley. - Ez a Deadshot nem semmi egy pasi!
- Az tuti - motyogtam. - Figyu - fordultam felé -, szerintem menjünk azonnal a központhoz, ki tudja, mit műveltek a többiek, miközben mi szunyókáltunk.
- Igaz - bólintott Harley, és felkapta a folyosón elejtett ütőjét. - Akkor siessünk.
Kacagás töltötte be a teret, mire megtorpantunk.
- Hova ez a sietség, hölgyeim? Szerintem jó lesz még egy kicsit... - Joker lépett elő a fal mellett húzódó árnyékból. - ... Szórakozni!
- Sziviii! - szaladt fülig Harley szája, és kitárt kézzel indult meg Joker felé.
Ám a várt ölelés helyett a férfi előhúzott egy pisztolyt, és a nő mellkasának szegezte.
Harley megtorpant.
- Puding? Mit...
Joker felkacagott, majd elsütötte a fegyvert.
Már épp készültem Harley elé vetődni, vártam a lövés fülrepesztő hangját, ám helyette csak Joker hisztérikus nevetését hallottam. A fegyver csövéből egy kis zászló hullott elő, rajta a "BOOM" felirattal.
- Imádom ezt a pisztolyt! - vigyorgott Joker. - Na mármost - komolyodott el. - Azt a feladatot kaptam, hogy tartsam itt magukat, egyszóval jobban járnak, ha együttműködnek!
Harley keze megrebbent, mire figyelmeztetően pillantottam felé. Reméltem, veszi az adást. Meglepetten pislogott, de aztán vonakodva bólintott.
- Megvettél, szivi - mosolygott Jokerre, és közelebb lépett. Én alig észrevehetően követtem. - Kapok ölelést? - biggyesztette le a száját szomorúan, mire Joker nagylelkűen a karjaiba zárta. Abban a pillanatban cselekedtem, előkaptam a sokkolót és a bordái közé nyomtam. Joker felkiáltott, Harley aprót sikkantva ugrott el mellőle, ahogy őt is elérte az áram.
Joker a földre esett, én pedig lefogtam a kezét.
- Bocsi, vége a bulinak.
Megkötöztem a kezét, Harley pedig a lábát. A férfi közben felocsúdott a sokkból, és undorító vigyorgással pillantott ránk.
- Elismerésem hölgyeim, ez szép volt!
A következő pillanatban ájultan csuklott a földre, én pedig visszacsatoltam az övemre a revolvert.




Teljes erőnkből futottunk a cél felé, Harley magassarkúja kopogott a betonon.

- Harkness, hall engem? - hívtam Boomerángot, de nem válaszolt. - Fenébe! - hagytam fel a próbálkozással. - Boomerángot elfogták.
- Akkor minden rajtunk áll! - lelkesedett Harley. - Csajos buli lesz!
Én ennyire nem voltam izgatott, csak alig vártam, hogy vége legyen ennek az egész hülyeségnek. Fedezékek mögött futottunk tovább, hogy a hátsó ajtón megelőzzük a zászlóvivőt. Nem lenne rossz, ha itt is lenne liftakna, akkor még maradt némi esélyünk. Bár ki tudja, hol tart az akció.
Megálltunk az épülettől négy méterre, és meglapultunk egy konténer mögött.
- Bemegyünk? - fordult felém Harley.
Bólintottam.
- Keresd a liftaknát!
Berúgtam az ajtót, és előrántottam a kardom. Hasonló helyre jutottunk, mint ahol Deadshot várt rám, de itt be voltak deszkázva az ablakok, így szinte teljesen sötét volt. Harley magabiztosan haladt előre, és a lépcső tövében intett, hogy váljunk ketté.
Elindultam jobbra, szemem jobbra-balra cikázott, minden sarokban csapdát keresve. Aztán a rádióban felcsendült Harley fojtott hangja:
- Fürge, megvan! A lépcső után balra, ott a folyosó végén.
- Megyek! - szóltam vissza, és halk futóléptekben a keresésére indultam. Közben ismét kicseréltem a kardot a kis tőrre, hogy a tetőre érve ne legyek fegyvertelen. Harley már a létrán lógva várt rám.
- Igyekezz!
A lehető leggyorsabban kapaszkodtunk fel a hideg, rozsdás fokokon, de itt jóval többet kellett mászni, mint egy emeletet. Kezdett zsibbadni a kezem, néha többet kellett tapogatnom a következő fogás után, mire megtaláltam. Harley ziháló légzése adta az ütemet, míg végre megláttuk az akna tetejét. Két méterrel alatta nyílt a kijárat.
Már csak pár méter - biztattam magam, és eltökéltebben másztam felfele.
- Fent vagyunk! - súgta Harley, és egy akrobata hajlékonyságával tornázta fel magát az akna szélére. Kezét nyújtva kisegített engem is.
Háttal egymásnak osontunk ki a tetőre, fedezve egymást. Jó volt ismét csapatban dolgozni, és bár Harley-t nem képezték ki, mégis tudta, hogyan kell szakszerűen végigjárni a harcterületet. Csodáltam és egyben irigyeltem ezért, neki nem kellett éveket szenvednie ezért a tudásért.
A nap delelőre járhatott, a forróság vibrált a ferde tető fémlemezein. Az előttünk elterülő rész üres volt, és ahogy megfordultunk, zászlót sem láttunk kitűzve. Ám ebben a pillanatban lövés dördült, mire azonnal a kijárat melletti falhoz ugrottunk. Füleltem, de nem hallottam lépteket. Aztán kiáltás harsant, szitkozódás.
Ez csak Harkness lehet.
- A túloldalon vannak! - fordultam Harley felé. - Tiéd a bal! - intettem, és immár két tőrt megmarkolva futólépésben vetettem magam a sarokhoz. Kikukkantottam, semmi.
- Harkness! - próbáltam ismét hívni, de ezúttal sem válaszolt. Fene az egójába.
Futásnak eredtem, és a sarkon túl megpillantottam a kibontakozóban lévő harcot. Harkness épp behúzott egyet Floydnak, amiért akkor rettentő irigy voltam. Floyd visszacsapott, Harkness röhögve hajolt el az ütés elől, majd megtántorodott, ahogy az a vállát érte.
Harley is felbukkant a sarkon, ideje volt közbelépni.
Hangosan kiáltva ugrottam a verekedők közé, szétválasztva őket.
- Megjött az erősítés!
- Szép kis csapat, mondhatom - morgott Boomeráng, letörölve a vért az arcáról. - Bár jobb későn, mint soha.
- Azta, egy értelmes gondolatot hallottunk Digger Harknesstől! - tapsikolt Harley.
Floyd közben bosszankodva szedte fel a fegyverét a földről.
- Nana! - kiáltottam rá, felemelve a kést. - Ne próbálkozz semmivel!
Ám Floyd "fafejű" Lawton természetesen nem hallgatott rám. Csípőben megtámasztotta a puskáját, Harley a combjához kapott.
- Ne már, miért én maradok ki a buliból? - akadt ki, aztán kecses mozdulattal a földre zuhant, és elájult.
Csodás, már csak ketten vagyunk.
- Lawton, ha még valamivel próbálkozol, ez a kés a másik szemedben fog landolni! - fenyegettem meg immár tényleg dühösen. Ha egyszer hagyna alkalmat, hogy beszéljek hozzá, hogy elmagyarázzam a tervem...!
 - Harkness, nálad van a zászló? - fordultam Boomeráng felé reménykedve, de a férfi megrázta a fejét.
- Szíved bérgyilkosánál van - gúnyolódott, mire egy "Ne húzd ki a gyufát" pillantással belé fojtottam a szót.
- Akkor szedjük el - jelentettem ki.
Boomeráng előrántott két ezüst pengét.
- Benne vagyok.
Egyszerre támadtunk, kitérve a két lövés elől. Harkness megsorozta kis bumerángjaival Lawtont, az egyik súrolta a vállát. Gyomron rúgtam, Harkness kilökte alóla a lábát. De Floyd nem adta fel, térdhajlaton rúgott, mire elestem, épphogy nem hason szúrva őt. Következő ütése Boomeráng állán csattant, és Floyd újra talpon volt. Egyik pofon záporozott a másik után, én pedig Floyd mögé osontam.
- Elég ebből - jelentettem ki, és ütésre emeltem a kés markolatát. Ám abban a pillanatban Floyd megfordult, megmarkolva a felkarom. Éles szúrást éreztem, ahogy szorított, majd elengedett.
- Bocsánat, Lu, ismét - nézett a szemembe, nekem pedig csak lassan esett le, mit tett. Vállamban ismét egy bénító lövedékkel léptem egyet felé, de eközben Harkness hátulról támadott, így Deadshot kénytelen volt védekezni.


Önző dög - ötlött fel bennem, mielőtt elájultam volna.