2017. október 31., kedd

Különkiadás

November 11 a szülinap, ez azt jelenti hogy majdnem egy teljes évet lógtam? Komolyan?? Szégyenlem magam... Főleg, hogy ez lesz az egyetlen kis novella, amit kaptok, mert eltemet a másik két blog plusz egy projektmunka, nem beszélve a gimiről és a vizsgákról. De ma este befejeztem ezt a történetet, és remélem, sikerül egy kis fluffot csempésznem a gyászos vég helyére...
Jó olvasást, és köszönöm, hogy velem tartottatok <3


Egy évvel Kasnia után

Otthon.
Egy szó, amit nagyon régen nem mertem a számra venni. Most mégis úgy léptem be a kis házunk ajtaján, hogy mosolyognom kellett. Egyszerű, szerény lakás volt, de nekem mindennél fontosabb.
Hogy miért?
- Floyd, hazaértél!
Egy szőke ciklon szinte ledöntött a lábamról, ahogy Lu a nyakamba ugrott. Nyomtam egy puszit a homlokára, egy pillanatra elgyönyörködtem boldogan ragyogó szemeiben, majd magamhoz öleltem a feleségem. Feleség - ízlelgettem a szót. Pici és gyors szertartás alatt adtak össze, és már álltunk is tovább, hogy ne akadjanak ránk. De most… ez a csodálatos nő tényleg itt van velem. Én pedig nem leszek még egyszer olyan ostoba, hogy elrontsam. Megváltoztam.
- Milyen napod volt? - karoltam át, ahogy a konyhába sétáltunk.
- Tökéletesen harcmentes - pördült egyet Lu, majd a pulthoz lépett. - Kávét?
- Kérek - bólintottam. - Képzeld, van egy új diákom.
Lullaby hátrapillantott rám, szemében érdeklődés ült.
- De jó! Látod, milyen simán megy minden.
Valóban meglepően könnyen ment a beilleszkedés új helyünkre. Miután John Diggle - az az agresszív állat, akiről sosem hittem volna, hogy egyszer haszna is lesz - segítségével megmenekültünk Waller kezeiből, együtt szöktünk meg Lullaby-val. Hogyan kötöttünk ki Szlovákiában, máig sem tudom, de kiváló rejteknek bizonyul, mélyen Európa szívében. Azóta én egy sportegyesületnél vagyok - ki nem lehetne találni - sportlövészet oktató - az kéne még csak, hogy irodai munkát kapjak! -, Lullaby pedig, nos, úgymond szabadságon van. Egyébként sikerült állást szereznie egy könyvtárban, aminek ahogy láttam, nagyon örült. Tudniillik imád olvasni.
Pillantásom a nappaliban álló könyvespolcra siklott, amire a nyitott ajtón keresztül pont ráláttam. Lu nagy örömére néha meglepem egy-egy érdekesnek látszó regénnyel, ő pedig cserébe addig zaklat, amíg együtt nem olvassuk el. Szégyen, hogy legendás bérgyilkos létemre nem tudok neki nemet mondani… De nem bántam meg soha, Lu pedig - ha én nem is vagyok az a romantikus fajta - mindig örül egy összebújós olvasóestnek.
Lu lerakta elém a bögre kávét és leült velem szembe az asztalhoz.
- No és itthon történt valami? - kérdeztem, miközben kevergettem a forró italt.
- Tényleg semmi említésre méltó. - Lu gondolkodott pár pillanatig, majd a homlokára csapott. - Atyaég, majd’ elfelejtettem!
Felpattant, kutakodott egy kicsit a pulton, majd előhúzott egy köteg levelet…
…. a konyhaszekrényből.
- Te aztán tudod, minek hol a helye! - cukkoltam egy picit, sunyi mosollyal pillantva rá.
- Kipróbálhatod, hátha neked jobban menne, háziasszonykám! - felelt Lu tettetett sértődéssel, majd ujjait végighúzta a kenyérvágó deszkára fektetett késen. - Vaaagy lerendezhetjük máshogy is…
Nem bírta ki, belenevetett a mondatba, én is felkuncogtam.
- Elég a harcból, köszönöm! - emeltem fel védekezőn a kezem. Lullaby hozzám lépve gyors csókot lehelt a számra - mindig elgondolkozom, hogy vajon egy bérgyilkosszervezetben hogy tanult meg ilyen jól… na, értitek! -, mire én az ölembe rántottam. Átkarolta a vállam, és közösen rakosgattuk a leveleket.
- Számla és számla - húzta a száját Lu. - Na, ez nem hiányzott.
- Ezek a gyilkolásmentes élet velejárói, szívem - súgtam, és félretoltam a pár papirost. - De nézd ezt!
Az utolsó levélen vagy négy bélyeg sorakozott egy rakás pecsét mellett, a feladó pedig....
- Lyla? - kiáltott fel meglepetten Lu.
- Mit ír? - Államat a vállára fektettem, úgy pillantottam az asztalon lévő levélre.
Lu sietve felbontotta.
- Meghívtak minket Spartannal.
- Diggle - javítottam ki automatikusan.
- Jól van, na!
Az írottak szerint Diggle és Lyla Európába jönnek, elvileg Olaszországban van egy nyaralójuk, és szeretnék, ha meglátogatnánk őket.
Meredten néztem a nyomtatott email sorait - biztonságosabb volt, mint kézzel írt levelet küldeni, plusz ez az ARGUS jelrendszere szerint lett kódolva -, nem tudtam, mit gondoljak. Eddig mint a szemetet, úgy kezeltek, folyvást lesték az alkalmat, hogy eltegyenek láb alól - Emlékszem ám arra a furgonos műtétre, drága Lyla! -, most pedig…
- Nem - szaladt ki a számon.
Lullaby meglepetten pillantott rám, a levelet az asztalra ejtette.
- Mi nem?
Sóhajtottam és határozott(nak szánt) tekintettel folytattam:
- Nem, mint nem megyünk.
Lu már tiltakozott volna, de nem hagytam.
- Elfelejtetted, milyen volt a szervezetnél?
- Melyiknél? - ironizált, mire keserűn elmosolyodtam.
- Mindkettőnél. Lullaby - ölébe fektetett kezeit két tenyerembe fogtam -, ugye te sem hiszed, hogy holmi nyári látogatásra készülnek? Wallernek terve van - Kezdtem belelovallni magam az összeesküvéselmélet-fejtegetésbe. -, ki tudja, mit akar tenni veled, velünk! Nem, nem megyünk és kész!
- Floyd… - Lullaby szelíd mosollyal pillantott rám. - Én nem hiszem, hogy azok után, amit Diggle tett értünk, elárulnának.
- Lyla gondolkodás nélkül követi Waller parancsait - érveltem.
- Jó, de ő is anya, családja van, Lyla érti, hogy min megyünk keresztül.
Lebámultam összekulcsolt kezeinkre, s egy pillanatra meginogtam. Talán igaza van?
- Abba belegondoltál már - pillantottam fel Lu kék szemeibe -, hogy honnan tudják, hogy egyáltalán Európában vagyunk?
Lullaby felkacagott.
- Ez nem érv!
- De igenis az! - vontam fel a szemöldököm. - Mi lenne, ha mondjuk Ausztráliában lennénk? Akkor is menjünk Olaszba?
Lu csücsörített.
- Igen.
Felpattant és az időközben kiürült kávésbögrét a mosogatóba rakta.
- Amúgy is jössz egy nászúttal!
Most én nevettem fel.
- Az idejövetel nem volt elég?
Lullaby szemtelenül vigyorgott, de bosszús Na most elkaplak! arcomat látva inkább menekülőre fogta a dolgot.

- Lehet, hogy igazad volt.
Felkaptam a fejem.
Egy szokványos olasz utcácskában sétáltunk egy apró faluban, de az ég verje meg a népet, miért ilyen egyforma mindegyik?!
- Miben? Azon kívül, hogy mindig mindenben.
- Barom - lökött oldalba Lu. Furcsa hangulatváltozásainak jele volt, hogy hol férjként, hol ellenfélként - berögzült rossz szokás… -, hol pedig a haverjaként kezelt. Azt hiszem, mindkettőnknek van mit tanulnia még a párkapcsolatokról. - Abban, hogy nem kellett volna idejönnünk.
- Na ne nevettess - képedtem el. - Most már csak azért sem megyünk haza, amíg nem beszéltél a drága Lyláddal.
- Jó, de nyilvánvalóan eltévedtünk!
- Na nem mondod! - forgattam a szemem. Közben bekanyarodtunk egy újabb utcába.
- Nézd! - nyomta az arcomba Lu a térképet. - A Verona utcában kellene lennünk, de mi itt vagyunk a semmi közepén a… - Elakadt, én pedig szélesen elvigyorodtam. - … a Verona utcában?
Fél óra múlva már otthonosan üldögéltünk a Diggle család nyaralójának hátsó kertjében. Egy pálmafa alatt. Értitek. Micsoda luxus…
- Örülök, hogy eljöttetek - mosolygott ránk Diggle.
- Bármikor - viszonozta a mosolyt Lu.
- Naa, azért ne ess túlzásokba - korholtam, mire Lyla felnevetett.
- Tipikus férfi. “Ne ess túlzásokba”, nem ezt mondod mindig te is? - fordult férje felé.
- Egy boldog családi életet túlzásnak tartasz? - kontrázott Diggle.
- Apropó - szakítottam félbe őket hirtelen elhatározásból. - Szeretnék… Nos, köszönetet mondani nektek. Ha ti nem vagytok, most Lu meg én…
Lullaby megfogta az asztal alatt a kezem.
- Nektek köszönhetjük az új életünk - folytatta helyettem.
Lyla mosolygott.
- Én vagyok a legboldogabb, hogy tehettem értetek valakit. Na meg ez az ország ügye is volt, ha úgy vesszük… Kettővel kevesebb bűnöző rohangál az utcán!
Mindenki nevetett.
- Kikérem magamnak a közönséges bűnözői címet! - húzta fel az orrát Lu. - Nem ugyanaz, mint a magasan képzett bérgyilkos.
- Én kérek elnézést - kuncogott Lyla. - Vegyetek süteményt.
Szedett egy-egy szeletet mindkettőnknek, én pedig egy kis falatot megpróbáltam Lu szájába adni. Kissé félresikerült a romantikus próbálkozás, mivel Lu meglepetésében félrekapta a fejét, így a habos piskóta az arcára kenődött.
- Floyd, menj már a…
Szerintem szereztünk Diggle-éknek egy felejthetetlen délutánt.
- Hol marad a jó célzás, katona? - így Diggle.
- Hah, ennél a nőnél az nem válik be. Se fegyverrel, se mással…
- Floyd!
Lu a vállamra csapott, félreértve a poént. Másodjára viszont elkaptam a kezét.
- Drágám, ne a jótevőink előtt…

Diggle kérdezte még aznap, megbántam-e, hogy a szerelmet választottam. Az életet Lullaby oldalán. A válaszom egy határozott nem. Sosem fogom megbánni. Korábban nem hittem volna, hogy képes leszek a változásra, az előéletem jóformán tönkretett, de vele mégis sikerült. Elengedtem a múltat, és száz százalékosan a jelenre meg a jövőre tudok koncentrálni.
Hogy sikerülni fog-e, azt csak az idő döntheti el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése